„Vásárolj kevesebbet, válassz tudatosan, őrizd meg!”

La mode passe, le style reste… 
A minap hallottam ezt a gondolatot, melynek a magyar megfelelője: A divat változik, a stílus örök. Yves Saint-Laurent-nak tulajdonították, másutt azonban, mint Coco Chanelé tűnik fel. Akárhogy is, mikor ez a mondat elhangzott, senki nem gondolt arra, hogy a divat mulandóságát egyszer hetekben fogják mérni. Többek között a gyors ütemben változó kollekciók felvásárlása és az egyéni, önazonos ruházat – mondhatjuk, hogy stílus – kialakítása között húzódó mély szakadékra világít rá Mengyán Eszter a nemrég megjelent Helló, slow fashion című könyvében.

P: Ezt kezdetben az utolsó kérdésnek szántam, de talán nagyobb eséllyel olvassák végig a cikket az emberek, ha ismerik rá a választ: a slow fashion elvei szerint élsz, és elégedett vagy a ruhatáraddal… Jól mondom? A kettő tehát egyáltalán nem zárja ki egymást…

 

E: A ruhatárammal elégedett vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy nem kelek fel úgy reggelente, hogy nincs kedvem felöltözni, vagy nem érzem azt néha, hogy nincs egy göncöm se. Azt viszont már tudom, hogy vannak olyan jolly joker-szettek a ruhatáramban, amelyek bárhol, bármikor feldobnak, örömmel viselem őket, ezért ezeken a nehezen induló napokon nem a ruhatárammal van baj, hanem én vagyok nyűgösebb vagy rosszabb passzban. Az én fejemben valamiért soha nem fordult meg, hogy ha a slow fashion elvei szerint öltözöm, akkor majd nem leszek elégedett a ruhatárammal. Pont ez volt az, ami közelebb hozott önmagamhoz, meg tudtam fogalmazni az igényeimet a ruháimmal szemben, sőt, sokkal magabiztosabb lettem általa.

 

P: Volt idő, mikor hangsúlyozottan a társadalmi hovatartozást fejezték ki az öltözködéssel. Véleményed szerint mit próbál reprezentálni vele a ma embere?

 

E: Szerintem ez ma is jelen van, ma is kifejezhetjük az öltözékkel a társadalmi hovatartozásunkat. Ma is érvényes az, hogy bizonyos körökben nem jelenhetsz meg akármilyen öltözékben vagy akár autóval, ha ahhoz a körhöz szeretnél tartozni. De nemrég olvastam egy nagyon jó cikket arról is, hogy az igazán gazdagok sokszor azért járnak kopott, szakadt ruhákban, mert a középosztálytól pont ezzel különítik el magukat. A középosztály tagjai gazdagabbnak szeretnének látszani, ezért viselnek például látványos márkajelzéssel ellátott termékeket. A magasabb státuszúak viszont pont azzal különböztetik meg magukat a középosztálytól, hogy például nem láthatóak rajtuk márkajelzések, de az adott ruha alapanyagára ránézve máris tudják, hogy milyen magas minőségű (és drága), és ezeket a darabokat keverik az egyszerű, tömeggyártott termékekkel, mint a szakadt farmer… mert megtehetik. Tőlem nagyon messze vannak ezek a körök, de hallani hallok róluk. Amit én reprezentálok, hogy secondhand-ruhákat és magyar tervezők darabjait viselem, ha tehetem. Nagyon régen vásároltam fast fashion üzletben, utoljára 2016-ban, talán. Csak a cipőkre nem találtam még igazán jó, minden elképzelésemet kielégítő, fenntartható alternatívát, és egyszer vásároltam ad hoc nejlonharisnyát is, de a legtöbb esetben a second hand és magyar márkák vonalán mozgok.

 

P: Kit mondanál 2021-ben divatosnak? Azt, aki követi a másodpercenként változó trendet, s ennek megfelelve öltözködik, vagy inkább azt, aki önazonos, tudatos, mikor öltözéket választ?

 

E: Szerintem az a divatos, aki követi a divatot. Az más kérdés, hogy a fenntarthatóság is egyre inkább divat. Én annak örülnék, ha az új termékek vásárlása helyett az lenne a divat, ahogyan valamit viselünk, nem pedig amit viselünk. A hogyanokat pedig el lehetne érni menő stylinggal, a ruháink átalakításával, feltuningolásával, kézimunkával, diy-technikákkal. Vagy lennének olyan szolgáltatók, akik ezt elvégzik helyettünk, ha valaki – hozzám hasonlóan – bénácska az alkotás terén.

P: Gabriella Smith, a The Upcycle Project alapítója egy Ted Talkban arról beszél, hogy a stílust egyáltalán nem kell feláldozni a fenntarthatóság és az etikus előállítás oltárán, Te pedig egy interjúban megengedő forradalmárnak nevezted Magad… A két gondolat valahol fedi egymást?

E: Úgy gondolom, igen. A fenntarthatóság szerintem nem a divatról szól, hanem a stílusról, a stílus pedig az önismerettel, önmagunk elfogadásával, megszeretésével köthető össze. Ez a felismerés vitt engem közelebb ahhoz, hogy elfogadjam, amilyen vagyok. Nem azt mondom, hogy innentől kezdve nem érdekel, hogy nézek ki, de megengedek magamnak sok mindent, amin korábban inkább görcsöltem. Ugyanakkor a nyitottság segít abban, hogy sokféle stílust lássak meg, sokféle öltözködési ötletet lássak inspirálónak.

P: Ha eltekintünk a konkrét adatoktól, vonatkozzanak akár az előállítás módjára vagy mikéntjére, akkor is szembetűnő a probléma… A túlfogyasztásnak köszönhetően tele van a szekrény olyan ruhákkal, amiket hirtelen felindulásból választanak, de később nem hordanak, mert nincs mivel kombinálni, vagy otthon már nem úgy áll, mint a próbafülkében, ahol a megvilágításnak, a tükörnek köszönhetően biztos, hogy azt látjuk, amit szeretnénk. Milyen trükkökkel élnek a ruhaboltok? Hogyan tudják elhitetni, hogy szükség van az újabb és újabb darabokra?

E: A leghajmeresztőbb nekem, egy 20. századi lánynak, hogy már ruhaboltokra sincs szükség, elég az online tér, ahol ömlik ránk, hogy mi mindenre van szükségünk ahhoz, hogy jobban nézzünk ki, elérjük, azt, amit szeretnénk, felfigyeljenek ránk, ne közösítsenek ki. Nagyon erősnek kell lennünk ahhoz, hogy átlássunk a reklámpszichológia csapdáin, és meg tudjuk fogalmazni, miért is vágyunk valamire. Nekem sem mindig sikerült ez, annak ellenére, hogy a fenntartható divattal foglalkozom. Az állandó leárazás, az „egyet fizet, sokat vihet”-akciók, az újdonság iránti vágyunk meglovagolása, a guszta tálalás, az életérzés és a státusz ígérete mindaz, amivel a márkák dolgoznak. Eleve az, hogy megmondják, most mi a divat vagy a divatszín, gerjeszti azt, hogy magunknak akarjuk tudni, különben kimaradunk valamiből, és kivet bennünket a társadalom. Most talán nagyon sarkosan fogalmaztam, de talán érthető.

P: Milyen szerepük van a kódokkal akciós vásárlási lehetőséget kínáló influenszereknek?

E: Az influenszerek komoly hatással lehetnek az életünkre, befolyásolják a döntéseinket, szóval nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. És nagyon nem mindegy, milyen kontextusban érkezik az akciós vásárlási lehetőségről szóló hirdetés. Nálam is vannak ilyenek, és örömmel osztom meg ezeket, de sosem volt célom, hogy kizárólag a márkák hirdetéseiből éljek, mert nagyon kiszolgáltatottá tett volna tartalomkészítőként, és nem is egyezik azzal, amit képviselek. Én azt szoktam javasolni, hogy ha szeretnénk csökkenteni a nyomást, akkor kövessünk vagy némítsunk mindenkit, aki például vásárlásra ösztönöz. Nincs olyan, hogy kihagyhatatlan lehetőség. Nincs olyan sem, ami egyszeri és megismételhetetlen, mert ha tényleg a miénk, akkor valamilyen módon vissza fog érkezni az életünkbe. Nem hiszem el magam, amiért az előbbi mondatot megfogalmaztam :D…, de tényleg így van. Amikor 13 hónapig nem vásároltam, szembetalálkoztam egy csillogó, flitteres, piros szoknyával, ami elrabolta a szívemet. Nem vettem meg, mert nem szerettem volna csak emiatt félbeszakítani a kihívásomat, amiben már nyakig benne jártam. Évekkel később, az egyik magyar márka, a Plié szalonjában ott volt a szoknya zöld verzióban. Teljes szerelem volt, de még mindig nincs a szekrényemben, csak folyamatosan gondolok rá. Nem egy alapdarab, de valamiért nagyon vonz, és bár nem egy hétköznapi ruha, biztos vagyok benne, hogy rengetegszer viselném – ami az első lépés ahhoz, hogy tudatosabb ruhatárunk legyen.

P: Ha már az influenszerek szóba kerültek, emeljük ki a másik oldalt is! Mert szerencsére akad jó néhány blogger, aki igyekszik a tevékenységével példát mutatni. Itt van mindjárt a minimalista lány a szomszédból, aki Pukkás csapatunkat is erősíti. Cintia egyébként 10 hónapig nem vásárolt ruhát. Ennek hatásait már a csaknem egy év ruhamentes időszakot követő első vásárlásnál is érezte. Ez az alkalom ugyanis nem hirtelen, megfontolás nélkül történt. Több szempontot is figyelembe vett a ruhadarab kiválasztásánál. Az eltelt idő kitörölhetetlen az életéből, mert már csak emiatt is következetesebb és körültekintőbb, ha vásárlásra kerül sor.  Úgy véli, nem bánja mindazokat a lehetőségeket, „kihagyhatatlan ajánlatokat”, amiket elmulasztott a 10 hónap alatt, mert az „éhezés” a már említettek mellett megtanította értékelni mindazt, ami már a szekrényében van. Te is hasonló érzéseket éltél meg, mikor 13 hónapig nem vásároltál?

E: Elképesztő, mennyit változtam az alatt a 13 hónap alatt, ezért nagyon örültem, amikor véget ért a kihívás, de nem annyira, hogy azonnal vásároljak. 12 hónap után még vártam egy hónapot. Azt éreztem, hatalmas rajtam a nyomás, mindenki engem néz majd, pedig akkor még nem is olvasták a blogot és nem követtek a közösségi média-oldalakon ennyien. Végül egy személyi stylisttal mentem vásárolni egy használtruha-üzletbe, de nagyon nehéz volt igent mondani a kiválasztott ruhadarabokra. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy annyit változtam és olyan dolgokat tapasztaltam (például felfedeztem új, nekem tökéletesen álló árnyalatokat vagy fazonokat), amit szeretnék végre kipróbálni magamon, és megélni, megmutatni az új önmagamat a ruháimon keresztül is. A közösen kiválasztott darabokat évekig viseltem, a mai napig van olyan ruhám, amit akkor vettünk, a mostani kapszularuhatáramba is beépítettem.

P: A döntés, hogy végül mit emelünk le a vállfáról, több mindent befolyásol, mint gondolnánk. A könyvedben említesz egy dokumentumfilmet, melyben érdekes kísérletnek lehetünk szemtanúi. Az utca közepén felállítanak egy asztalt, rajta egy halakkal teli akváriummal. Az asztal mellett állvány található különböző ruhadarabokkal. Bárki, aki arra sétál, elvihet egy ruhát, az ár „csupán” annyi, hogy bele kell öntenie az odakészített, méreg felirattal ellátott palack tartalmát az akváriumba. Persze a járókelők ezt visszautasítják, azzal az érvvel, hogy mégiscsak élőlények vannak benne. De mi a helyzet azzal, amikor nem látjuk a választásunk okozta károkat? Miért olyan nehéz belátni, hogy milyen komoly hatásai vannak a ruhavásárlásnak?

E: Szerintem egyrészt azért, mert nagyon komplex folyamatokról van szó, amit nehéz átlátni. Másrészt nagyon megnehezíti a helyzetünket, hogy a fast fashionnek nincs igazán könnyen és gyorsan elérhető alternatívája akkor, amikor valóban szükségünk lenne valamire – például a testalkatunknak tökéletesen megfelelő nadrágra vagy a gyereknek egy ruhára. Illetve azért, mert egyelőre nem érezzük a hatását eléggé a bőrünkön. Akkor, amikor még mindig győzködni kell az embereket arról, hogy a klímaváltozás létezik, és nem tudjuk, milyen súlyos lesz 30-50 év múlva a következménye, addig tényleg nagyon nehéz arról beszélni, hogy a tömegtermelés milyen elképesztő problémákat okoz. Ugyanakkor szó szerint sem érezzük, azaz nem viszketünk eléggé a festékanyagoktól, a műszáltól, még mindig nem tudjuk, mit okoz hosszú távon a műszálas ruhákból kiváló a mikroműanyag a szervezetünkben.

P: A munkásságoddal próbálod elérni, tájékoztatni és edukálni az embereket. Példát mutatsz, mert a megfogalmazott elvek alapján élsz. Mi a tapasztalatod? Meggyőzhetőek az emberek arról, hogy a változás szükséges?

E: Azt hiszem, hogy csak és kizárólag a példamutatással lehet elérni azt, hogy igazán belülről jöjjön a változásra való igény. De nagyon fontos hangsúlyozni, hogy nem csak rajtunk múlik a változás. Szélmalomharcnak tűnik, és sokszor keserű, ha magunkra hagynak bennünket, és nem segít bennünket az állami vezetés, az államok felett álló szervezetek. Én hiszek az alulról induló kezdeményezésekben, de egy idő után ezek mellé csatlakoznia kell a politikának is ahhoz, hogy globális szintű legyen a változás.

 

P: „Hacsak valaki hozzád hasonló nem törődik a világgal, minden ugyanilyen marad. Semmi sem lesz jobb.” Ezt az idézetet a fentebb már említett aktivista videójában hallottam először. Jól gondolom, hogy a könyved megírására is végső soron valami hasonló motivált?

E: Sokat gondolkoztam, hogy szükség van-e erre a könyvre, hiszen nagyon sok részlet elérhető a blogomon, az Instagram-oldalamon. Végül többen meggyőztek arról, hogy milyen jó lenne, ha minden egyben lenne, egyfajta sorvezetőként ahhoz, ha valaki most találkozik a témával, és szeretné akár a ruhatárát is átalakítani. Hol kezdje? Mit csináljon? Sokkal több lett ez a könyv egy praktikus útmutatónál. Lilla barátnőm, aki a könyv első olvasója volt, azt mondta, hogy inkább az önismereti könyvek közé sorolná. Én azért nem vagyok ilyen bátor. De a cél egyfajta összegzése volt az elmúlt éveknek. Nagyon részletesen egyik témát sem fejtettem ki, ugyanakkor mindegyik kapott néhány oldalt. Rengeteget jelentett, hogy az olvasóim sokat kérdeznek üzenetben, sokakkal találkozom színtanácsadás során, és a kérdéseik mentén könnyebben tudtam haladni a könyvvel is – ezért hálás vagyok nekik.

P: A Gingko kiadónál jelent meg a könyved, ami környezettudatos könyvkiadóként azonosítja magát. Miben nyilvánul meg ez a tudatosság, és miért pont őket választottad?

E: A Gingko Kiadó több fenntarthatósággal foglalkozó kiadványt jelentetett meg idén, ez a fő profiljuk, és a működésüket is igyekeznek környezettudatosan végezni, amiről részetesen mesélnek a WMN podcastjében is. Valójában ők választottak engem. Nem terveztem könyvet írni 2021-ben. 2023-ra terveztem be magamnak, addigra összegyűjtöttem volna hozzá a tőkét, és gondolkoztam a magánkiadáson. A Gingko Kiadó év elején, márciusban keresett meg, hogy szeretnének fenntartható divat témában egy könyvet, megadták a kereteket, és én erre válaszul – a realitás talaján maradva – leadtam egy témavázlatot április elején. Elég prózai, tudom, de a könyvírás sem feltétlenül olyan, mint a filmeken – ahogy az újságírás sem. Szerencsére ezzel tisztában voltam.

P: Kaptál-e már visszajelzéseket a könyvről?

E: Őszintén: csupa pozitívumot, aminek nagyon örülök, mert most még nem vagyok felkészülve a negatív kritikákra, de az építő hangokra sem. Egyelőre épp csak útjára indítottuk a könyvet, szerencsére nagy a sajtóérdeklődés, sok a megkeresésem csak azzal kapcsolatban, hogy megjelent a könyv. Pár hónap múlva én is ki merem nyitni a könyvet, és kritikus szemmel végigolvasom újra, hogy hol lehet majd hozzátenni a módosított kiadásban.

P: Bármilyen változásról is legyen szó, mind egy döntéssel kezdődik. Úgy, ahogy a bolygóbarát életmódra törekvésnek is ez volt a kiindulópontja, a fenntartható ruházkodásnak is ez lesz az. S talán e változás katalizátora lehet a The true cost c. dokumentumfilm, amit a könyvedben is megemlítesz. Kinek ajánlanád a film megtekintését? S ki a célközönsége a könyvednek? A két halmaznak teljesen egyértelműen van metszéspontja, vagy talán fedik is egymást?

E: Ez a könyv elsősorban azoknak szól, akik még csak most ismerkednek a fenntartható öltözködés, a lassú divat témájával, de szerintem tud újat mondani azoknak is, akik sok mindent tudnak. Elsősorban a saját korosztályomnak írok, több olyan emlékemről is írtam, ami velük kapcsol össze, de a nálam fiatalabbak és idősebbek is találnak a könyvben jó tippeket, vagy olyan szakembereket, akiknek a munkásságát érdemes követni.

P :Min dolgozol most? Mik a terveid a jövőre nézve?

E: A december a könyv népszerűsítéséről szól, illetve próbálom lezárni a projektjeimet. Mire ez az interjú megjelenik, addigra a fenntarthatodivat.hu oldaltól is elköszönök nyilvánosan is. Nagyon nehéz volt elengednem, és hagynom kell időt arra, hogy ülepedjen, amit ennek a lezárásnak a kapcsán tanultam magamról vállalkozóként. A jövőre nézve több ötletem is van, de talán a legfontosabb a sokkal kevesebb munka, a sokkal több pihenés, az energiáim átfordítása a magánéletem fele. És talán, 2023-ban tényleg megjelenik a könyvem. A második.

A címben szereplő idézet Vivienne Westwoodtól származik (Buy less, choose well, make it last).

Eszter tevékenysége követhető a www.holyduck.hu oldalon, illetve a közösségi média felületein is. A Helló, slow fashion c. könyv beszerezhető a kiadó honlapjáról, valamint a nagyobb könyváruházak virtuális és tényleged polcairól is.

Ajánlott cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük