Könnyek és mosoly a felemelkedés útján

„Egy idegen országban eltöltve bizonyos időt, vagy ha elég érzékeny vagy rá, akár egy nép zenéjét hallgatva is megérezheted annak a népnek a lelkét. Ebben benne van annak a népnek az egész történelme, kultúrája, nyelve. Egy nép lelkét ugyanúgy lehet szeretni, fel lehet idézni, mint egy emberét.”

Az Ébredések fényei a felfedezés könyve. Leírásain keresztül megismerhetjük az 1980-as évek Szovjetunióját. A történelmi, politikai és társadalomra vonatkozó tényeket. Szemünk elé tárul egy olyan világ, ami sokunk számára ismeretlen.

Mert mit is tud a ma embere (legalábbis a nagy többség) a Szovjetunióról, mit tud az ottani életről, vagy éppen arról, mivel kellett szembenéznie annak, aki ösztöndíjas diákként Voronyezsben tanult 1985-től 1990-ig. Egyáltalán honnan is dereng a város neve?

Persze, ha információhoz szeretnénk jutni, mi sem egyszerűbb ennél, csak begépeljük a keresőbe Voronyezs nevét, és máris képeket nézegethetünk róla, és láthatjuk a térképen, pontosan hol helyezkedik el. S ha még mindig nem ugrott be, hogy a doni katasztrófa kapcsán hallottunk róla a történelemórán, akkor olvashatunk is erről. De ettől még számunkra továbbra is egy vak folt marad, melyről nem tudunk eleget.

Solti Gabriella a szóban forgó kötettel ezen igyekszik változtatni. Leírja miként élték meg a diákok a kint töltött időt. Hogy fedezték fel lépésről lépésre a számukra addig ismeretlen világot. S a bemutatást színesíti az orosz irodalomra, filozófiára és művészetekre vonatkozó tényekkel is.

De az Ébredések fényei egyúttal a felnőtté válás naplója is. Annával a főszerepben mély betekintést enged a lélek dolgaiba. Abba, hogy egy idegen helyen – ahol az egyetlen ismerős elem egy templom, és amihez a korábban már tanult orosz nyelven kívül semmi nem köti – egy elszigetelődött helyzetből miként tud előnyt kovácsolni egy fiatal magyar lány. Család nélkül. Barátok és támogatók nélkül. Vajon hozzá tud-e szokni azokhoz az állapotokhoz, melyek ott várják? Milyen emberi kapcsolatokat épít? Hogyan változik a személyisége az ott töltött évek alatt? Mit tanul, és mit veszít el? Akárcsak egy lélektani regény, ez az írás is végigveszi e fázisokat, ám jelen esetben ezek köré a valóság szőtt történetet.

Hogy kinek ajánlom ezt a könyvet? Mindenkinek. Ám elsősorban a ma fiataljának. Nekik segítő kezet nyújthat. Hiszen a regény kitalált szereplők és cselekmény helyett egy valós élethelyzetet jelenít meg létező karakterekkel. Így példát látnak rá, és könnyebb elfogadniuk, hogy még a legreménytelenebbnek, a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetből is van kiút. S ami kezdetben rossznak és elviselhetetlenül nehéznek tűnik, életük legkiemelkedőbb élményévé válhat. Továbbá ajánlom azoknak, akik a 80-as években voltak fiatalok, több mindent felidézhet bennük a mű. Emlékeket, érzéseket, elmúlt pillanatokat.

Végezetül egy jó tanács azoknak, akik kezükbe is veszik a regényt: Ahogy haladtok a történettel, olvassátok el a verseket, melyeket a szerző említ, hallgassátok végig a dalokat (legyenek magyar, spanyol vagy orosz nyelvűek), lessétek meg az említett ételek receptjét, tegyétek interaktívvá, emeljétek más dimenzióba az olvasást. Érdekes élmény lesz, ezt garantálhatom…

Mert Solti Gabriella írása sokféle tanulságot és még több tanulnivalót hordoz személyiségről, lélekről, a körülöttünk létező világról, az életről…

„Ahhoz, hogy a „jót” igazán hatékonyan képviselni tudó egyéniséget fejlesszen ki magában az ember, meg kell tapasztalnia mind a magányt, mind pedig az igazi közösséget. Ezekből nő ki az önismeret, az emberismeret, a saját és a közösségi értékek ismerete. Ha az ember pontosan el tudja magát helyezni a világban, és szeretettel tud viszonyulni a legádázabb ellenségéhez is, hatalmas lépést tett afelé, hogy erőteljesen hatni tudjon másokra. Ezt nevezem én igazi erőnek!”

Idézetek:

„Arra gondolt, hogy az iskolákban nemcsak azt kellene tanítani, hogy mi a jó, hanem azt is, hogy azt a jót hogyan lehet a leghatékonyabban képviselni.”

„Rájött, hogy hirtelen mennyire értékes tud lenni minden, amiben – tudjuk – már nem leszünk sokáig, mert a változás bizony nemcsak a legnagyobb vágya, de egyben a legnagyobb félelme is az embernek.”

„Annának eszébe jutott, amit édesapja mondott egyszer neki: mindenütt jó, ahol jó emberek jó érzéseket ültetnek a szívedbe.”

„Ha valaki magányosan kényszerül szembenézni egy új, nehezen tolerálható környezettel, különös erővel törhet fel benne valamiféle menekülési kényszer, hiszen az ember kiegyensúlyozottságának, lelki nyugalmának alapja a harmónia: muszáj a környező világgal jóban lenni, annak valamennyire megfelelni, hogy jól lehessen élni benne.”

„Sohase kínozd magad, kedvesem! – kérte őt egy napon. – Így nem leszel kegyetlen máshoz sem. Az önkínzók rendszerint másokat is előszeretettel kínoznak, de aki szereti magát és jó magához, az másokhoz is így viszonyul.”

„Aki eddig még tartotta magát, ezen a ponton teljes biztossággal megtört. Életünk leghosszabb napjának végén mérhetetlenül fáradtan és koszosan estünk bele a sodronyos vaságyainkba, s bennünk a lélek olyan kicsire húzódott össze, amilyenre csak lehet.”

„Anna azonban ekkor még igencsak hajlítható, formálható, a világot teljességében érzékelő, a társainál sokkal mélyebben gondolkodó, tiszta szívű, de végtelenül naiv, a hétköznapi életben tájékozatlan lány volt. Azt mondják az ilyen emberre, hogy későn érő. Nála talán inkább arról volt szó, hogy valamiféle idealizmustól vezérelve másfajta képességekben fejlesztette magát, mint amik a praktikus élethez kellenek.”

„Korához képest sokat szenvedett, nem kapott lehetőséget arra, hogy igazán gyerek legyen, és a fejlődés egészséges útjait járhassa be. A társasági élet szabályait csak később, a saját fájdalmas tapasztalatain keresztül tanulta meg, de akkor alaposan.”

„Nehéz volt hinnie abban, hogy lehetséges szeretetben, valódi közösségben élni úgy, hogy közben önmagát nem veszíti el, és ezt valóban nem is volt könnyű megvalósítania: hosszú évekbe tellett, mire megtanulta, hogyan találja meg az egyensúlyt.”

„Borzasztóan félt attól, hogy elveszítheti a sok gonddal felépítgetett egyéniségét, amit ezen a siralmas helyen mintha mindenki el akarna tőle venni.”

„Egyszerű lelkében a karácsony maga volt az évente visszatérő csoda – a világ néhány napra lecsöndesedett, kedves és fénnyel teli lett.”

„Ezen a napon valahogy másképp volt minden. Már amikor felébredt, teljesen jelen volt az életében, és nagyon vágyott arra, hogy valami szép feltöltse a lelkét, ezért aztán fel is fedezett sok csodát. Behavazott faágakat, csillámló havat, vakítóan fénylő jégcsapokat, a hóban játszó verebeket.”

„Egy olyan országban, ahol a közösség kultusza mindenekfeletti, egyéniségeknek nincs helye.”

„Csernobil szimbólum lett. Az emberi ostobaságnak és hanyagságnak, a tragikus tévedések sorozatának, a cenzúrának, az életmentő információk visszatartásának és a hazugságnak a szimbólumává.”

„Megtanultam tőle a leckét, amelynek átadására hivatott volt a kapcsolatunk.”

„Abban az évben gyönyörűséges volt az ősz Voronyezsben. Vagy csak mi láttuk annak? Langyos volt és varázslatos – újak és régiek, mind úgy éreztük, hogy ez valamiért különlegesen szép. Azóta sem volt soha ilyen az életemben, és amikor néha sikerül felidézni annak az ősznek a hangulatát, még ma is megborzongok.”

„Úgy látom, a nehézségeknek is megvan a maguk szerepe abban, hogy az ember valóban emberré váljon.”

„Külföldre költözni olyan, mint játékosból szurkolóvá válni. Aminek egykor teljes lényeddel részese voltál, azt már csak messziről szemléled… Először fáj, mert ekkor szakadsz ki az előző otthonod és hazád lélekszövedékéből. Ha ezen túl vagy, jön a beletörődés, hogy most már itt kell lenned. Kis idő múlva elkezdesz ragaszkodni az életed új helyszínéhez, ahogy azonosulsz a gondolattal, hogy ott laksz, oda tartozol.”

„A lány hálásan gondolt az általános iskolai szigorú rajztanárnőre, Mela nénire, aki ezt megtanította neki. – A színek beszélgessenek! – mondta mindig a tanárnő, és Anna rajzán igazán harmonikusan beszélgettek is a zöldek, a szürkék, a mélykékek.”

 „Szem nélkül is tudunk sírni, száj nélkül is tudunk nevetni – a lélek könnyei mindennél fájdalmasabbak; a lélek mosolya mindennél felemelőbb.”

„Túlságosan szeretni valakit nagyon veszélyes, mert te magad háttérbe szorulsz, és a saját életed és sorsod helyett hajlamos lehetsz a másik életét és sorsát élni, ami elkerülhetetlenül belső feszültséggel jár.”

„Az emberiség ismereteinek olyannak kellene lennie, mint a pókháló: a küllőszerűen széttartó szálakat időnként össze is kell fogni. Iszonyatosan fontos lenne megállni egy kicsit, és integrálni a megszerzett tudást.”

A borítókép Yulia Ilina képe a Pexels oldalról.

Ajánlott cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.