Mörk Leonóra: Törött tulipánok

Egy festőnek színekre van szüksége ahhoz, hogy életet leheljen abba, amit megjeleníteni kíván. Tengerzöldre. Jégmadárkékre. Mézsárgára. Bársonyfeketére… Mörk Leonóra eszközei is – kiegészülve sok mással Jan Vermeer van Delft holland festő palettájáról – e színek a Törött tulipánokban, melyeknek segítségével élettelivé, lüktetővé varázsolja a szavakkal telenyomtatott oldalakat.

A regény története lebilincselő a maga szimbólumaival, a nyílt és mögöttes mondanivalójával; a fejezetcímek gyanánt álló, beszélő színek pedig olyan szintre emelik az egyes részeket, amilyet ritkán tapasztaltam ezelőtt. Kiegészülve a leírásokban hemzsegő hangokkal, formákkal és alakokkal, anyagokkal, illatokkal dimenziót adnak a leírtaknak.

Az írás tehát egy részben valós, részben elme gyártotta história, ami bizony az ember szívéig hatol. Egy elbeszélés veszteségről, fájdalomról, sebekről… S azokról, akik már nem lehetnek velünk. Azokról, akik röpke heteket, hónapokat töltöttek csak ezen a világon, s már el is érkezett az ideje, hogy távozzanak.

És persze mindezek hátterében ott húzódnak az emberi kapcsolatok szövevényei. Nem csupán a látszat, nem pusztán a külvilág által elvárt, hanem az igaz összefonódások, melyek a szív mélyében gyökereznek, onnan borulnak virágba, vagy táplálás hiányában onnan kiindulva halnak el.

Nem szoktam elvárásokat támasztani az olvasmányaim elé. Mikor elkezdem megismerni az aktuális könyvet, kíváncsian várom, mit tartogat számomra a szerző, mivel gazdagít a könyv. S azt hiszem, valahol ez az ideális hozzáállás.

Nemcsak az olvasás, hanem az élet más területén is.

Ha az ember egy virágra gondol, mint ahogy Leentje, az írónő hősnője a tulipánra, meg a vízitökre, elvárja a semmihez sem fogható illatot. De vajon veszít-e a virág az értékéből, a szépségéből, ha a ragyogó külsejével ellentétben, semmilyen illata sincs. Kevesebbet érnek-e a Semper Augustus lángvörös, az Orangia Camelot narancssárga-piros csíkjai vagy a Fehér Apáca halványpiros mozaikmintája? Ha valaki elvárásokkal van iránta, akkor csalódás számára az illat hiánya, s igen, sok esetben veszít a szemében a virág az értékéből. Ám, ha megtanulja pusztán a külleméért becsülni, akkor nem hiányzik az illat, mert az elvárások helyett a színére, a mintázatára, a formájára koncentrál.

Így van ez a tulipánokkal, s így van a könyvekkel, meg a szerzőkkel is.

Kezünkbe veszünk egy kötetet. Megnézzük a borítót, elolvassuk a fülszöveget, s meg kell kísérelnünk nem elvárni azt, ami az első megérzésünk vele kapcsolatban. Inkább arra összpontosítani, amit adni tud nekünk az adott pillanatban. Szóljon bármiről is.

A Törött tulipánok nekem igencsak sok mindent adott. Egy csipetnyi történelmet, egy leheletnyi kalandot, egy csipet (vagy inkább kettő) románcot s érzések garmadáját. Mindezek mellé pedig páratlan nyugalmat és harmóniát, a jó és rossz, a világos és a sötét egyensúlyát:

„A nap már magasan járt, a tölgyek alatt azonban kellemesen hűvös volt. A levendula virágain fehér lepkék hintáztak, a szomszédos rózsabokrokról odahallatszott a méhek zümmögése. Leentje úgy érezte, lassan feloldódik a tájban, megszűnik önálló lényként létezni, eggyé válik a madárdallal, a virágillattal, a napfénnyel, a nyári kert színeivel. Az agya kiürült, gondolattalan nyugalomban lebegett az időtlenségben, valahol álom és ébrenlét határán…”

Idézetek:

„Leentje újra felnézett a nyugati égboltra, ahol világoskék háttér előtt fehéren úszott a hold sarlója. Még soha nem töprengett el azon, laknak-e emberek a holdon, vagy bárhol másutt egy távoli bolygón, az érdeklődését teljességgel lekötötték azok, akik körülötte éltek a földön.”

„Azt a nyugalmat, amit egy kertben ösztönösen keresett, a virágok között találta meg.”

„Ha megkérdezi, John el tudta volna magyarázni neki, mi ennek az oka: a szigorú mértani pontossággal megtervezett parterre az Édenkertet idézte meg itt a földön. A legkisebb részletet is úgy alakították ki, hogy ne csak a szemnek legyen tetszetős, hanem a lelket és a szellemet is felüdítse. Ezt szolgálta a két széles ösvény, amely átlósan keresztezte egymást, és négy egyenlő méretű négyzetre osztva a kertet a négy égtáj felé futott szét. Ezt szolgálta a színek és formák összehangolt változatossága, a tátika, a sarkantyúka és a napraforgó aranysárgája, a zsálya, a menta és a levendula indigólilája, a fehér és a rózsaszínű rózsák, a geometriai formákra nyírt bokrok, gömbök, kúpok, gúlák ritmikus váltakozása. És ezt szolgálta a sakktáblaszerű ágyásokon túl a puszpángsövény, a hársfasor, a magas tölgyfák, közöttük a szimmetrikusan elhelyezett két szobor, Ádám és Éva.”

„A másik arca felragyogott. Lelkes előadásba kezdett a labirintus ókor óta élő mítoszáról, a nehézségeken keresztül az önismeret felé vezető belső útról, és az általa tervezett hétsornyi sövényről, azoknak a lépéseknek a szimbólumáról, amelyeket a léleknek meg kell tennie, hogy elérje az üdvösséget.”

„Én már nem ismertem a nagyapámat – folytatta eltűnődve –, de néha arra gondolok, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy örökre hátat fordítsanak a hazájuknak, és egy kisgyerekkel nekivágjanak az ismeretlennek. Hogy azt merjék mondani: nem vagyok én fa, nem kell nekem a földbe gyökerezve álldogálnom. Ha nem érzem jól magam valahol, akkor odébb megyek!”

„A fákat is át lehet ültetni. Némelyik ugyan belepusztul, mások viszont sokkal szebben fejlődnek az új helyükön, mint a régin.”

„A nyelv olyan… mint a színjátszó pávatoll, attól függően, honnan nézzük, mást és mást mutat.”

„…nem állhat annyiból egyetlen lény élete sem, hogy egyik nap még körbecsodálják, másnap meg ott hever  letörve a földön, ahová hajították.”

„Olykor az a benyomása támadt, a szórakozottság az asszonynál ugyanolyan álarc, mint a mostohalányánál a megközelíthetetlenség, mindketten elbújnak mögé, hogy ne kelljen olyasmivel törődniük, amihez nincs kedvük. Ám a maszk mögül mind a ketten éberen szemlélik a környezetüket, és nem sok minden kerüli el a figyelmüket.”

„Leentje arra a következtetésre jutott, hogy a szerelem ilyen, két ember hol közeledik, hol távolabb lép, felváltva örömet szerezve és fájdalmat okozva egymásnak.”

„Már nem iszonyatot érzett, inkább ugyanazt, amit a bátyja vanitas csendéleteinek koponyái, feldőlt boroskupái, letört virágai és megállt órái láttán: alázatot. Alázatot a lét törékenysége miatt, és hálát a sajaát életéért.”

„Ugyanakkor mostanra már megtanulta, hogy nem nyilatkozhat magabiztosan arról, mit tenne egy bizonyos helyzetben, amíg ténylegesen bele nem került abba a helyzetbe. Minden csak akkor válik valóságossá, amikor megtapasztaljuk.”

„Jobb szeretni és elveszíteni, mint soha nem szeretni…”

„A munkájába menekült, a korábbinál is többet utazott, ám mielőtt útnak indult, mint a mesebeli király a lányától, mindig megkérdezte tőlem, mit hozzon nekem ajándékba. Néha tárgyakat kértem, játékot, ruhát, ékszert, máskor azt, ami a legféltettebb kincsünk: időt.”

„Azt mondják, hogy szeretetből nem egyetlen adag méretett ki nekünk, amit ha egyvalakinek odaadunk, másnak már nem marad. Hogy egyedül a szeretet az, amiből minél többet adunk, annál többet kapunk vissza.”

„Vajon ki az igazi rab, tűnődött a lány, feljebb emelve a kezét, hogy a tengelic elérje a csőrével a magokat. Az, akit odaláncolnak a kalitkájához? Vagy az, aki ugyan szabadon járhat-kelhet a világban, ám az érzelmei elszakíthatatlanul odakötik valakihez?”

A borítókép Annie Spratt képe az Unsplash-ről.

Ajánlott cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük