Nyári derű Milly Johnson 2 regényével

A minap arról beszélgettünk a barátnőimmel, hogy néha az embernek szüksége van olyan olvasmányokra is, melyek nem boncolgatnak mély irodalmi témákat, egyszerűen csak felderítik a lelket, s közben szórakoztatnak.

Az pedig, hogy egy teaház meghitt falai között vitába keveredik Mr. Darcy és Edward Rochester jelleméről néhány nyugdíjas, egy fiatal özvegy, egy diák, illetve a hely megálmodója, határozottan szórakoztató. Épp annyira, amennyire lelkesítő, hogy egy napraforgókkal díszített kávéházban havonta egyszer összegyűlnek egy cég takarítónői, és az ötórai uzsonna elfogyasztása közben megosztják egymással tapasztalataikat, érzéseiket. A sikereket, a kudarcot, a bosszúságot…

Ma, mikor sokkal inkább a széthúzás, a versenyzés, az elnyomás, a meg nem értés és valójában a tolerancia, valamint az empátia teljes hiánya jellemzi az emberiséget, jól esik olyanokról olvasni, akik eltérő hátterük ellenére, előlépve a semmiből ismeretlenül is barátokká válnak. Akik örülnek egymás sikerének, s együtt sírnak a másik bánatán. Társadalmi, kulturális, faji és nemi hovatartozástól függetlenül. Ítélkezés nélkül.

S még ha ez csupán az írónő elméjének szüleménye is, akkor is felemelő egy olyan világba bepillantani, amiben létezik egy hely, ahová örömmel, jó érzésekkel telve térnek be az emberek. Mert ott várják egymás felbukkanását. Mert nem méregetik, nem kelletlenül szólnak hozzá, nem nézik levegőnek. Kedvesen köszöntik, figyelmesen hallgatják… Biztatják, vigasztalják, támogatják, mikor mire van szüksége.

Persze a teázón és a kávéházon túl mindenkinek megvan a maga élete, a maga küzdelmei. De egymás társaságában ezekről képesek elfeledkezni. Magasztos pillanatokat élnek meg, finom süteményeket, szendvicseket esznek, elkortyolnak pár csésze vaníliás teát, majd mindenki visszatér oda, ahonnan jött. A mindennapi élet nehézségeihez. De abban a kis időben, amit egymás társaságában élnek meg, feltöltődnek.

Tehát, amikor nekifogtam Milly Johnson regényeinek, szórakozást és felderülést vártam. De ennél jóval többet kaptam.

Új kezdet, megbocsátás, elengedés, gyász… csak egy pár fogalom. Ám ezek végigfutnak a Teaház a sarkon és a Délutáni tea a Napraforgó Kávéházban lapjain, s a fikción túl, rendszeresen feltűnnek az életünkben is. Mert eljön az idő, mikor meg kell tanulnunk letenni azt, ami fáj, s még ha a porból is, de újra felállni, álmokat és vágyakat megjelölve elindulni megint az úton. Meg kell tanulnunk elengedni. Embereket, helyzeteket, sérelmeket. S az sem árt, ha meg tudunk bocsátani. Saját magunknak és másoknak.

S ami a legfontosabb, mindegy, min mentünk keresztül korábban, mindegy, hányszor és kiben csalódtunk, meg kell tanulnunk bízni. A jóban, a váratlanban rejlő lehetőségekben, a képességeinkben, az erőnkben.

S igenis kellenek a napok, amikor csak élvezzük azt, ami elénk kerül: a jó társaságot, egy csésze teát, egy pár szem kekszet…

Milly Johnson, akinek nem titkolt szándéka, hogy olyat írjon, amitől jól érzik magukat az olvasói, révbe ért. E két regényével legalábbis eleget tett a küldetésének.

A nők pedig, kik ismeretlenül lesznek egymás bajtársai, eszembe juttatják a barátnőimet, akikről már az első mondatban is említést tettem. Akikkel együtt sírunk és nevetünk. (Olykor a kettőt egyszerre.) S akikkel sosem hagyjuk, hogy a másik elfeledje:

„Légy napraforgó,

bátor, mosolygó,

merész, vidám,

aranylón ragyogó.

Verj erős gyökeret,

emeld magasra fejed,

nap felé fordítsd arcodat,

hogy az árnyékok mögéd bújjanak.”

Ajánlott cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük