Sodródás az északi széllel egy könyvtárban lelt kinccsel

„A ’valóságos életben’, ha azt akarjuk, hogy az jól működjön, és ha békében akarunk élni, örökösen kompromisszumokat kell kötnünk a saját érzelmeinkkel: EZT nem szabad túlreagálnom! AMAZT figyelembe kell vennem! ERRŐL nem vehetek tudomást! Érzelmeinket állandóan hozzáigazítjuk a környezetünkhöz, kíméljük, akiket szeretünk, belebújunk a mindennapok száz és száz apró szerepébe, kiegyensúlyozunk, kimérünk, mérlegelünk, hogy ne veszélyeztessük a nagyobb szerkezetet, amelynek magunk is része vagyunk.

Magával, kedves Leo, mertem olyan spontán lenni, mint amilyen belül, a lelkemben vagyok. Nem mérlegelem, hogy mit vár el tőlem és mit nem. Egyszerűen csak írok, mégpedig örömmel. És ez borzasztóan jót tesz nekem!!! És ami a maga érdemét illeti, kedves Leo, maga azért lett számomra olyan nélkülözhetetlen, mert olyannak fogad el, amilyen vagyok. Néha lefékez, bizonyos dolgokról nem vesz tudomást, némely dolgokat nem tud lenyelni. De kitart mellettem, és ez azt mutatja, hogy szabad olyannak lennem, amilyen vagyok.”

Nem mindannyian erre vágyunk? Hogy éppen olyannak fogadjon el minket a világ, amilyenek vagyunk. S ha találunk akár egyetlen egy embert is, akitől ezt tapasztaljuk, akkor kitartunk mellette. Minden körülmény ellenére. Még akkor is, ha az egész kapcsolódás nem más, mint egy e-mail-levelezés. S még akkor is, ha: „…semmi értelme annak, amit csinálunk. Semmi köze a való élethez. Az egy hét síelés: az maga a való élet volt! Nem valamiféle kis metszete a valóságos életnek. Az egy hét síelés: az bizony egy darab igazi élet volt.”

Ezek egytől egyig Emmi sorai, melyek levelezőtársának, Leonak szólnak. Egy férfinek, akit ő még soha nem látott. Akiről csak annyit tud, amit e-mailjeiben elárul magáról. Fogalma sincs arról, hogy néz ki, mennyi idős.

Minden, amit felfednek magukról, leírt szavak útján jut el a másikhoz. Személyes kapcsolat, gesztusok, hangok, arckifejezések nélkül…

Hogy mindaz, amit e szavak közvetítenek, fedi-e a valóságot, netán kiegészül olyan dolgokkal, amik az életben még szimpatikusabbá, vagy éppen ellenkezőleg, taszítóvá teszik a másikat… talány. De talán csak még izgalmasabbá teszi a levelezést. Mindaddig, míg a párbeszéd ki nem egészül újabb résztvevőkkel, akik akarva-akaratlanul befolyásolják a történet menetét…

Daniel Glattauer egyébként csak arról ír, ami az internet, az okos kütyük és mindenféle applikációk korában valójában napi rendszerességgel megtörténik. Szóba elegyedik egymással két arctalan idegen.

A kommunikáció ezen formája felszabadíthat bizonyos gátlásokat. Arctalanul, névtelenül sok esetben bátrabbak a résztvevők, kevésbé játsszák meg magukat. Mert nem is kell mást mutatniuk, mint amik. Idegenek, akik feszegetik „bensőséges ismeretlenségük” korlátait.

S ez a témája a Gyógyír északi szélre c. műnek is, ami kérdéseket vet fel, válaszokat vár, mindeközben pedig mélyen gyökerező érzelmeket kavar fel. Talán nem véletlen, hogy más művészeti ágak képviselőit is megihlette Glattauer elképzelése, s már nálunk is színpadra vitték jól megkomponált történetét.

Na meg az sem véletlen, hogy éppen ezt ajánlom most. A könyv szinte beszerezhetetlen. Legalábbis a könyvesboltok polcain már keresve sem találjuk… Ám több könyvtárban az ország számos pontján őriznek belőle egy-egy példányt. (Nekem is a könyvtáras barátnőm hívta fel figyelmemet rá.)

S én ezt alkalmat szeretném is most felhasználni arra, hogy egy kicsit reflektorfénybe emeljem a könyvtárakat.

Tudom-tudom, manapság úgy kerülhet egy vágyott könyv a kezünkbe, hogy még csak a lábunkat sem kell kitennünk az otthonunkból. De ne feledkezzünk meg azokról a lelkes és elhivatott emberekről, akik próbálnak programokat szervezni, folyamatosan képzik magukat, megismerik az újdonságokat, újra felfedezik a feledésbe merülteket, s mindezt azért, hogy mi visszataláljunk a használt könyvek birodalmába.

Hangulata van annak, ha az ember könyvtárba megy. Ott állnak a hosszú sorok telis-tele könyvekkel. Olyanokkal, amiket már olvastunk, olyanokkal, amikkel már szemeztünk, de még nem érkezett el az idejük s persze olyanokkal, melyekről még csak nem is hallottunk. Régiekkel és újakkal. Példányokkal, amiknek talán mi lehetünk az első olvasói, illetve azokéval, amiket már sokan kikölcsönöztek előttünk.

A könyvtár varázslatos hely. Egy megnyugtató világ végtelen polcokkal, megszámlálhatatlan kötettel s a könyvtárossal, aki egy pár jó szóval, kedves mosollyal s olykor bizony beszerezhetetlennek hitt könyvekkel vár…

Photo by Giammarco on Unsplash

Ajánlott cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük