Kárpát Walzer, avagy a jó és a rossz keringője a Monarchia színpadán

Szép Zsolt e címkékkel jelöli regényét: kaland, történelem, románc, lidérc, Osztrák-Magyar Monarchia, hiedelemvilág, varázslók, XIX. század…

S valóban nem csalódik, aki mindezt viszont is kívánja látni a monumentális mű nem kevés oldalán.

A Kárpát Walzer látszólag különálló történetek mesteri láncolata, melyek kezdetben talán csak egy-két jól kivehető ponton kapcsolódnak egymáshoz. A nagy egészhez azonban minden egyes fejezet hozzáteszi a magáét, mutasson időben előre vagy hátra, utaljon akár az eljövendőre, akár a rég elmúltra. Az író pedig igen jól variálja ezen idősíkok kapcsolatát, ezért megeshet, hogy egy fejezet hiába követi időrendben a másikat, mégsem a jövőbe kalauzol, hanem a múlt egy szála sejlik fel általa.

A kibontakozó részletek lehetnek így tisztázó jellegűek, a holnapot sejtetőek, ám – a legtöbb emberben ott rejtőző előítéleteket felszínre csalogatva – képesek akár tévútra is vinni. Annyi szent, hogy a fordulatoknak és a kellő időben és megfelelő mennyiségben az olvasó elé tárt új elemeknek köszönhetően, a regény éberen tart a legutolsó szóig. Mondom ezt legfőképpen azok kedvéért, akiket a terjedelem elbizonytalanítana. Higgyétek el, a kalandok kitartanak a végéig (sőt, ami a sejtelmes utalásokat illeti, egészen a napokban megjelent Sárkányhant című részig)…

S az időközben megismert, körültekintően leírt karakterek jelleme is csak addigra bontakozik ki a maga teljességében. Tulajdonképpen rajtuk, különböző nézőpontjaikon keresztül nyerünk bepillantást a regény rejtelmekkel teli világába. Egy olyan világéba, melyben tagadhatatlanul jelen van jó és rossz. Ahhoz pedig, hogy rájöjjünk, e két kategóriából melyik szereplő hova sorolható, el kell jutnunk egészen a 651. oldalig.

S talán majd ott ér bennünket a döbbenet, hogy nem minden az, aminek látszik. Hogy nem minden és nem mindenki pusztán jó vagy rossz… S ha mégis az volna, vajon van-e jelentősége egyiknek a másik nélkül?

„Miként értékelhetnénk a jót a rossz nélkül? Nincs-e szükség arra is, hogy viszonyíthassunk, felmérhessük a döntéseink következményeit a további életünkre. Szükségünk van a gonoszra, hogy tudjuk és akarjuk a jót. Nélküle képtelenek lennénk a tájékozódásra. Most bizonyosan megbotránkoztatom, de az én véleményem az, hogy a mi világunknak épp annyira kell a rossz, a szenvedés és a fájdalom, mint a jóság és a boldogság. (…)

Ha tudja, hogy valami fájdalmas, ha valami az élet ellen való, akkor nem érzi kötelességének változtatni rajta? (…)  A tökéletesre való törekvésünkhöz is kell ez a sajátos beosztású mérce, amelynek kiindulópontja a rossz, hogy onnan építkezzünk a jobb élet felé.”

Azt, hogy a szerző milyen kifejezésekkel, fogalmakkal jellemzi a művét, már elárultam. De gondolataim zárásaként leírom azt is, számomra mihez hasonlított leginkább…

A Kárpát Walzert olvasni olyan volt, mint egy sor jól megkomponált tánclépést nézni. Egy társas táncét, melyben páratlan összhangban vannak az elemek egymással. Könnyedén suhannak a párok a parketten, egyik lépés követi a másikat… A mozdulatok természetesek, lágyak, fesztelenek, s mintegy előkészítve a következőt, egymásból bontakoznak ki. Egyikből következik a másik.

S mikor az utolsó akkord felcsendül, s a tánc a végéhez közeledik, kiengedem az addig bent tartott levegőt, s azt érzem, kaptam valamit ettől a pár pillanattól. Megérte a részesévé válni, kiszakadni néhány perc erejéig a folyamatosan rohanó világból s csak egy valamire figyelni. Jelen lenni…

A borítókép the1willy fotója a Pixabay oldaláról.

Ajánlott cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük