Vissza a természetbe…

F.H. Burnett: A titkos kert

Nemrégiben elhatároztam, hogy újraolvasom az iskolás évek kötelező olvasmányait. A könyvespolcot portalanítottam, mikor kezembe akadt A kis herceg. Pár röpke pillanat alatt átlapoztam a vékony kis regényt, s rájöttem, mennyire más így csaknem 30 év elteltével olvasni. Emlékszem, akkoriban az olvasónaplóm éke az elefántot lenyelt, kalapalakúvá változott kígyó volt. Most azért némiképpen máshogy éltem meg a történet mondanivalóját. Innen jött hát az ötlet…

A titkos kert ugyan sosem volt kötelező (bár szerintem, annak kéne lennie), de valahogy a gyermekeknek szánt irodalom láncáról ez a szem pergett le először.
Időutazás ez a könyv a javából. Képes visszarepíteni a gyerekkorba, s ezáltal olyan értékek átmentésére adódik lehetőségünk, amik a hátunk mögött lévő hosszú évek alatt már a feledés homályába merültek.
Hogy ennek az lehet-e az oka, hogy majd mindannyiunkban él egy Mary-hez és Colinhoz hasonló árva vagy kitaszított gyermek, aki vigaszra, együttérzésre és szeretetre vágyik? Lehetséges… Tény azonban, hogy mi, felnőttek is sokat tanulhatunk e műből.
Elsőként a természeti világ feltétlen tiszteletét, annak minden élőlényével: növényekkel és állatokkal együtt. Szépségének megélését, s a gyermeki rácsodálkozás hátrahagyott képességét.
Bennem például felidézte azokat az időket, amikor még két hatalmas veteményesünk, meg egy rózsától, tulipántól, gyöngyvirágtól és nárcisztól roskadozó virágoskertünk volt. Eszembe juttatta a talaj előkészítésével járó kemény munkát, a palántázást, a gondoskodó figyelmet és a reményteli várakozást. S a megélt örömöt, amit a földből kibújó első kis hajtások jelentettek.
Rámutatott még e könyv a lelassulás hiányára is. Arra a természettel szinkronban működő érzésre, amit a családommal akkor éltünk meg, mikor teljes figyelmünket a kertgondozásnak szenteltük. Sehová sem siettünk, és semmi egyébbel nem foglalkoztunk. Nem zavart bennünket, hogy koszos a kezünk, a ruhánk, a homlokunk… Elvégeztük egyik feladatot a másik után.

Minden olyan egyszerű volt.

Nem is kellettek különösebb kellékek, vagy játékok garmadája. Akárcsak Mary, mi is képesek voltunk a testvéremmel egyetlen ugrálókötéllel eljátszani naphosszat. Vagy a terebélyes diófák újabb és újabb ágait próbáltuk meghódítani, míg ránk nem sötétedett. Nem vágytunk semmi egyébre, mint hogy kint lehessünk a kertben. Ismertünk minden mélyedést a földön, vakon is utat találtunk volna az ágyások között. Pontosan tudtuk, melyik fán vagy eresz alatt milyen madár fészkel. S számunkra így volt kerek egész a világ.
Akad egyébként még valami, amire talán még az eddig felsoroltaknál is jobban rávilágít Francis Hodgson Burnett 1911-ben írt regénye. A hit szerepére. Méghozzá a feltétlen hitére, ami előre látja, miként válik majd a látszólag sivár és halott kertből virágoktól pompázó, zölden burjánzó oázis. Ami elfogadja a természet mérhetetlen erejét, s a mindenkiben benne élő varázslatot, ami képes meggyógyítani a nélkülöző testet és lelket.

Én e könyv elolvasása után most egy Mary Lennox nevezetű kislányban, az unokatestvérében, Colinban és a bennem is új életre kelt feltétlen hitre támaszkodva, lelkesen, kellőképpen lelassulva, kasvirág, búzavirág és körömvirág magokkal felszerelkezve várom, hogy kisüssön a nap, s működésbe lépjen a varázslat, ami “mindig előrehajtja, húzza a dolgokat, és a semmiből valamit teremt”.

Ajánlott cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük